73. szám

Volt olyan, hogy azon dolgoztunk, hogy rutinosak legyünk. Azt gondoltuk ez lehet a siker záloga, titka.

Megvoltak a sínek, mellette az állomások, tudtuk – „úgy tudtuk”-, ha elindulunk a sínek mentén, biztosan célba érünk.Büszkék voltunk, ha rutinosnak tűntünk, igen – ez aztán a profizmus -, hallottuk a dicsérő szavakat. Tartásunk stabil, mégis laza, igen, így kell ezt csinálni.Lehet, hogy többször kellett ismételni, míg gyakorlottá váltunk, aztán már zsigerből ment, sőt, csípőből, belelazultunk.

Nem volt kihívás….és aztán, összedőlt a Világ. Olyan történt, ami addig soha, veszélyes vírus terjedt, két táborra szakadtak az emberek, lettek vírushívők és vírustagadók, hittük is, meg nem is. Először csak mesélték, hogy valaki hallott arról, hogy valakinek a távoli ismerőse… Teltek a hónapok, már a valaki valakije, aztán már a valaki… Egyre közelebb csapkodott a villám.  Bezárva vagy bezárkózva? Kitartottunk, oltattunk, hitrendszert váltottunk. Többször is. Életben maradtunk.  Új dolgokat kezdtünk tanulni. Ami ellen a legnagyobb ellenállásunk volt, az vált hirtelen prioritássá. Kimondatlanul, de mégis – most, ha visszagondolok -, a túlélés vált céllá. Egészségileg, hivatásilag, egzisztenciálisan. Nem fogalmazódott meg, de mégis, létszükségletünk alapjaihoz tértünk vissza. Kifinomult képességeink sorbaálltak a cél érdekében, tanítás és tanulás, olyan, amit még soha, azzal, amivel addig még nem… Lehet, hogy ez volt a nagy főpróba? Vár még ránk valami új? Valami, amit eddig soha? Felkészítés volt talán?  Most már, mint boldog békeévek jelennek meg a pandémia hónapjai – valami keményebb, erősebb, nehezebb jön? Vagy már itt is van? Túléljük. Hiszem. Tudom. Már rutinunk van benne…

dr. Varju Márta alapító főszerkesztő