Anyukám júl. 26-án volt 89 éves. Hálistennek, egészséges, szellemileg tökéletes állapotban van. Mi is a titok? Valamikor azt mondta édesapámnak, hogy ő száz évig akar élni. Apám erre azt válaszolta, hogy: Fogsz is, mert te szeretsz élni.

– És te? ? kérdezte Anyukám.

– Én nem.

Édesapám 55 éves korában meghalt. (De ez egy másik történet.)

Igen, Anyukámban nagyon erős az akarat. Önvezető, határozott ember, vasakaratú, ?kemény paraszt? ? szokta mondani magáról.

Igen, ott vannak mögötte, mögöttünk őseink, az erős, kemény magyar parasztok ? férfiak és nők, akik tették a dolgukat. Amit az élet megkövetelt.

Vetés, aratás; nyitás és betakarítás… Jószágok, föld…
Nem álltak meg, nem pihentek ? ez számukra ismeretlen fogalom volt. Akkor hagyták abba a munkát, amikor lement a nap ? és persze
akkor kezdték, amikor feljött. Napkeltétől napnyugtáig.
Ha egy paraszt munkaidőben nem dolgozott, annak komoly betegség lehetett csak az oka. Az már halálos volt. Sem a környezet, sem önmaguk nem adtak felmentést maguknak a feladat alól. Mert tenni kell, dolgozni kell, a munka olyan szükséglet, mint a lélegzet, a feladat olyan magától értetődő ismérve a világnak, mint az évszakok
egymásutánisága.
Lusta magyar paraszt nem volt. Mert az semmirevaló, hitvány volt, inkább elbújdokolt, hogy ne vegye szájára a falu.
Sose felejtem el a mozdulatot, ahogy a földet felvették a kezükbe ? sok ilyen jelenetet láttam -, morzsolgatták, hihetetlen, szinte misztikus
kapcsolatba kerülve vele, analizálták, érzékelték, s kimondták, hogy jó föld, jó zsíros, fekete.
Ez a kapcsolat, ez merült el valahová a mélybe. Az anyafölddel való kapcsolat ? a hazával való kapcsolat. Aki a lába alatt lévő földet nem értékeli, az nem tudja a körülötte lévőt sem becsülni.
Anyukám születése idején, aratáskor, amikor nagymamám már mindennapos volt, nagypán vitte haza a learatott, bezsákolt búzát. A házban, a kamrában állt a hombár (gabonatároló hatalmas ?faláda?).
Nagyapám hordta be a zsákokat, lerakott egyet-egyet a hombár elé, ráállt (embermagasságú volt, hogy sok férjen bele), a hombár tetejére vetette a zsákot, de kioldani nem tudta. A mindenperces nagyanyám bemászott az embermagasságú hombárba, és bent, magasba nyúlva oldotta a zsákokat, hogy beomoljon a búza. Amikor
végezte, kijött a hombárból és megszülte anyukámat.
Anyukám szerint a titok ez: a búza maga az élet, és ott volt az akarat, ami nagymamámat vezette. S ő ezt hozta magával, útravalóként.
Dolgozni kell. Majd, ha készen leszünk, lehet megszületni…
És a hombár gyönyörű szimbóluma: ha teletöltöd ? mennyire,
mivel? -, akkor tudsz majd kivenni belőle. És ez már a te sorsod. Szándékod szerint.

dr. Varju Márta alapító főszerkesztő