A mindennapi imáinkat add meg…
Nehéz év van mögöttünk, olyan, amit még soha nem éltünk meg. Láttuk filmekben, olvastuk könyvekben – de hogy ez velünk, valaha… el sem tudtuk képzelni. Pedig edzettek rá fura módon látóvá bizonyult írók, filmesek, de mindez – akkor –, csak mesének tűnt. Nehéz év van mögöttünk, olyan, amit még soha nem éltünk meg. Láttuk filmekben, olvastuk könyvekben – de hogy ez velünk, valaha… el sem tudtuk képzelni. Pedig edzettek rá fura módon látóvá bizonyult írók, filmesek, de mindez – akkor –, csak mesének tűnt. Benne vagyunk.
Biztosan így voltak elődeink, akik hirtelen benne találták magukat egy világháborúban; akik a pusztító spanyolnátha-járványt élték; akiket vagonba tereltek; akik tankok és fegyvertűz közepette álltak megdermedve a budapesti utcán… Biztosan nem voltak felkészültebbek nálunk. Nem látták jobban előre, mi is fog történni. S ha belegondolunk, annál, amit ők átéltek, nem nehezebb a mi megélésünk. Csak, valahogy mi elszálltunk, egy biztonság-illúzióból szövött varászszőnyegen lebegve; azt hittük, csak a régi idők régi emberei élhettek meg népírtást, sorstragédiákat, sortüzet, katasztrófát, nemzeti összeomlást. Bizonyosságot éreztünk, hogy velünk, biztos, soha. Akik elsőként kidőltek, azok a rendszerváltás után születettek. Pánikbetegség, összeomlás, idegösszeroppanás – egyértelműnek látom, hogy valamiféle poszttraumás stressz-szindróma alakult ki náluk. Ők azok, akik csak a szabadságot ismerték. Nincs határ (nem ám 3 évente járunk külföldre!), nincs korlát; ha úgy gondolom, holnap Barcelonában leszek egy koncerten, jövő héten pedig Amszterdamban találkozom barátaimmal – teljesen normális dolog… Micsoda ódivatú, idejétmúlt szemlélet, hogy féltenek és óvnak az „öregek” – elavult, nem is evilágra való kövületek… Nem találkoztak igazán a hatalommal, azzal, hogy vannak szabályok, hogy alkalmazkodni kell. Hogy van kerítés, hogy nem tehetnek meg bármit, amit akarnak. Ők dőltek ki először. A leggyengébb sor. Azt láttuk, hogy minél idősebb valaki, annál könnyebben viselte a korlátozásokat, annál rugalmasabban alkalmazkodott az elvárásokhoz. Hiszen: ismerte jól már mindezt, valahonnan, a múlt bugyraiból előbújt a tapasztalat és a tudás. Ahogy visszafogtuk a „fogyasztás”-t, a tudatos tudatosság döntése nélkül; ahogy berendezkedtünk az „energiatakarékos” üzemmódra… Ahogy elfogadtuk, hogy ha nem lehet kimenni, akkor nem lehet kimenni. Hányan hallottátok, tapasztaltátok szüleitek, nagyszüleitek intését: fiam, tíz kiló liszt mindig legyen a kamrában… Hát, nem volt. És nem volt más tartalékunk sem. Nem gyűjtöttünk össze elég energiát, szeretetet a kitartáshoz. De sikerült összerántanunk magunkat, elég rövid idő alatt csatasorba álltunk, s adunk erőt, törődést mindazoknak, akik ennek híjában vannak. De ne feledjük el: a csoda csak a gondolatainkból jöhet. Ezért imára fel, mantrázzunk minden nap, kívánjunk szépet, egészséget, biztonságot mindenkinek, családunknak, nemzetünknek, világunknak. És magunkat ki ne feledjük. Mert ki fogja látni, hogy megfogant az ima, ha elfelejtünk ittmaradni.
dr. Varju Márta alapító főszerkesztő