Mennyire közismert vajon, hogy hazánkban tabuterületnek számít az érintés szempontjából a fej és a kéz? A hátat, a vállat érinthetjük, de az előző kettő megérintése bizony behatolásnak számít intimszféránk területére, s visszakozunk, visszarettenünk hatására. Nem illik megérinteni, érzékeny területnek számít, tradíció ez felénk, kultúrtörténetünk része. Az érzékenység szintjét és mértékét kinek-kinek
személyes élettörténete adja meg. Különösen furcsa, hogy éppen ezekre a területekre kapjuk a legfájdalmasabb, legbántóbb érintéseket.
A gyereket a fején éri az ütés, sokszor „kokit” kap az iskolában, kezére ütnek, ha rossz helyre nyúl, ha eltör valamit, ne mutogass, mondják, s ráütnek a kezére.
Ugye előttünk van egy kép a felnőtt előtt álló gyerekről, aki húzza el a fejét, mert tudja, hogy jön az ütés. Éppen ez a két nemes területünk az, mely leginkább védelemre szorulna. Fejünk a gondolkodás, az elme székhelye, a tudatosság feltételezett lakhelye.
Elménk adja meg szellemi kapacitásunk, lehetőségeink határait, az életben való boldogulás egyik alapfeltétele. S a kezünk, mellyel elérhetünk tárgyakat, mellyel megérinthetünk másokat, a simogatás eszköze.
S mit is tanít nekünk a bántalom, mely ezeket éri? Büntetnek gondolataimért, büntetnek azért, aki vagyok, talán nem is kellene már önállóságra törekednem, nem kellene dédelgetnem álmokat-vágyakat, húzzam össze szellememet, hátha kevésbé fog fájni. Merem-e
kiterjeszteni elmémet, merészelek-e szárnyalni, ha megütik a fejemet? S a kezemet merem-e kinyújtani valamiért, valakiért? Merek-e érinteni, simítani, simogatni? Azt tanítják, hogy „húzd meg magad”, és azt, hogy az ütés az érintés megszokott formája…
A bántalmazott gyerekből bántalmazó felnőtt lesz. Ahogyan őt korlátozták, ahogyan őt büntették, ő is úgy fog cselekedni. Ez már gyermekkorban látszik. Akit vernek, az verni fog. Ha mást nem, a babáját, a kutyáját, vagy a széket rúgja fel. S ahogy nő, úgy változik a bántás „tárgya”, a kortársak, a gyengébbek, a gyerekei, vagy akár szülei lesznek az erőszak áldozataivá. Pedig milyen nehéz megérteni, hogy az, aki szenvedett, miért feledi ezt, és lesz ő is bántalmazó? Világában ezek kézenfekvő minták, ezek ragadnak meg, van az, aki bánt, s van az, akit bántanak. Akit bántanak, az a gyengébb.
Két szerep van, melyik is akar lenni? És ott lehet mögötte még a bosszú, majd, ha én nagy leszek, majd én…
S ha nem volt ott egy simogató kéz, egy ölelő kar, mely csitította a fájdalmat, nem lesz más minta.
Persze azért van remény. Ha a szomszéd néni kedvesen megsimította a fejét, ha egy tanár, akire felnézett, biztatóan megveregette a vállát, ha megszorította kezét kedvesen egy lány/avagy egy fiú – csattanó ütések sokasága törlődhet ezek hatására.
A determinizmus furcsa dolog. Hajlamosak vagyunk benne hinni, pedig a választás szabadsága ott van mindenkiben. Van remény, csak észre kell venni. Rápillantani, és meglátni mindazt, ami egy másik világhoz tartozik, ami egy másik utat mutat.
S ha bármennyire nehéz is kibújnod páncélodból, érinteni, s hagyni, hogy érintsenek, tedd meg. Hihetetlen élményben lesz részed. Kitárul a világ, s kinyílik a szíved. Érints, simogass, ölelj. Terjeszd ki magad köré érintéseid szivárványát, akinél teheted, simogasd meg a fejét -, aki távolabb áll, annak érintsd meg biztatóan a vállát. Simítsd meg édesanyád kezét, öleld át édesapádat… nem tudhatod, meddig teheted még meg ezt… Öleld át gyermeked, hiszen azt sem tudható, meddig adhatod meg neki az érintés és megérintettség ajándékát – tőled, neki.
dr. Varju Márta