78. szám

Új idők, új szelei…

Tavasz van, lassacskán barátságosabbá válik az idő. A Nap sugaraival bearanyozza mindennapjainkat, már a szobák legsötétebb sarkaiba is besüt. Reméljük, ez mentálisan is hatással lesz ránk. Borongós, rosszkedvű gondolatok felderülnek, s a remény, hogy könnyebb lesz, erősödik bennünk.
Annyit beszéltünk fájdalmainkról, életünk megváltozott ritmusáról; veszteségeinkről; múltról és jövőről; biztonságról és bizonytalanságról – háborúról és békéről. Találkozásaink vezérfonala a „mi volt?” és a „mi lesz?”.
A felnövőben lévő és ifjú felnőtt generációra nézve általában két dolog foglalkoztat bennünket:
– micsoda veszteség érte őket, ez milyen változást idéz elő náluk
– vajon miféle biztonságot jelentenek majd ők számunkra?
Összefacsarodik szívünk, ha arra gondolunk, mitől fosztotta meg őket a világ? És egyáltalán, milyenek ők maguk? Hozzáértők mondják, fiatal utódaink már másként fogják fel a világot, más rendszerben észlelnek és gondolkodnak; más a „sebességigényük” a világgal kapcsolatban – szóljon az a gondolatok, tudásanyag átadásáról, de akár a hétköznapi információk megosztásáról is. Egyre kevésbé tudnak írni, nemcsak az írás igénye, hanem annak a képessége is torzul, megváltozik mozgásrendszerük, az íráshoz szükséges anatómiájuk-élettanuk. A kéz és az ujjak feladatai billentyűzethez és mobilozáshoz idomulnak. Hosszabb távon az átalakulás a fej térnyerése felé mutat, a testtel ellentétben. A gerinc formája, íve megváltozik, de az érzékszervek funkciója, működése is.
Azt mondják, akik fiatalokkal (is) dolgoznak, hogy egészen más az új generáció kapcsolódása a munkához, munkahelyhez – sőt, akár hivatáshoz is. Mintha ez utóbbi eltűnne, fogalma már nem értelmezhető számukra. Pénz akarnak keresni, sokat, nagyon sokat, és minél rövidebb idő alatt, a lehető legkisebb megterhelés mellett. Könnyedén állnak tovább, ha valami nem tetszik nekik, egyszerűen másnap már nem mennek be munkahelyükre. Igen nehéz motiválni őket bármi mással az anyagiakon kívül, de az is korlátozott hatással van rájuk, amennyiben bármi egyéb kifogásuk van. Mintha régi sci-fi olvasmányaink legszomorúbb oldalai elevenednénk meg – az érzelmi kapcsolódás egyre nehezebb, valami ott is elveszett… Nem értenek szavakat, fogalmakat – érzelmeket. Hozzáállást, kötelességet, felelősséget.
Mi ebben a mi felelősségünk? Tudunk-e bármit még tenni?
Találkozom szülőkkel, akik óvják-védik gyermeküket a világ lenyeső, kockásító, érzelemszegényesítő hatásaival szemben – értéket és érzelmeket tanítanak utódjuknak. De ők, sajnos, kevesen vannak.
Mi lesz velünk? Mi lesz Veled, Világ?