84. szám

Lassan itt a nyár, vagy már benne is vagyunk? Napról-napra egyre inkább begyorsul az idő. Amint kinyitod a szemed, már érzed az előtted álló nap szinte végtelen feladatmennyiségét.
Nem feltétlenül teher, de mindenképpen felelősség. Minél több területen vannak szerepeid – anya/apa, gyermek, munkavállaló, munkáltató, vállalkozó, gazdi, tanuló/diák, férj/feleség/társ… és ki tudja milyen feladatcsoportjaink is vannak még, ezen kívül?
És, persze – itt, ebben a jól megformázott Kárpát-medencénkben -, mi azt tanultuk, arra képződtünk, hogy minden téren a lehető legtöbbet/legjobbat nyújtsuk.
No, azért tapasztaljuk, hogy az a generáció, mely valóban ezt éli, már bizony kikopóban. Vagy kihal, vagy kimerül, kifárad, vagy egyszerűen black out – kész, kiütve. És már nem is érti, mit is várnak tőle.
És a többiek? Igen, ott van bennük is ez, a generációkon át hurcolt-ápolt-erősített elváráskészlet – de már lassan csak a külvilág felé. ŐK miért nem értékelik őt, miért tagadják meg tőle azt az elismerést, ami ŐT igazán megilletné. Ja, hogy tenni érte? AZT azért már nem…
Még a sokat emlegetett szocializmusban terjedt el, hogy mindenkinek minden JÁR. Ez aztán elárasztotta a társadalmat. Itt már mindenkinek JUSSA van, mindenhez.
Tenni érte – egyre kevesebben.
Meg kellene újra tanítani a gyerekeknek, hogy VALAMIT-VALAMIÉRT. Hogy bele is kell tenni ahhoz, hogy kivehessünk.
Szoktak fájdalmasan jajongani, hogy ójaj, elöregszik a társadalom, mennyi öreget kell majd eltartani…
Nade, ha kihalnak az öregek – ki fog dolgozni? Termelni? Alkotni, fát ültetni, méhészkedni, ásni-kapálni-metszeni? Takarítani? Szöget kihúzni-beverni? Deszkát legyalulni?
Mi lesz itt?
És, kedves ifjak – nektek ki fogja megkenni a kenyeret? És megsimizni a fejeteket, hogy köszönöm apu, anyu….
Lehet, hogy jobb, ha nem látjuk…?
Miféle kézbe jut majd az örökség, a kiművelt emberfők kincse? Az apró apai-anyai titkok öröksége?
Bízzunk abban, hogy ott lesznek mögöttünk.
Valóban…
dr. Varju Márta
alapító főszerkesztő