88. szám

Sok embert foglalkoztat az elengedés. A veszteségek – főleg, ha általunk szeretett személyről van szó, különösen nagy fájdalmat jelentenek számunkra.

Igen, vannak a gyászfeldolgozásnak fázisai, de mindez személyre szóló, másként és más sorrendben éljük meg ezeket.

A hiány számomra a leggyötrőbb érzés mindebben. Az üresség, amit az életünkből kitépett veszteség okoz.

Nehéz az elválás – számomra nem is a TÉNY, hanem a MÓD igazán a döntő. Az, hogy valaki méltóséggal, az őt megillető tisztelettel övezve távozik egy másik dimenzióba, mindenkit megillető alapjog kellene legyen.

Az út, amit az eltávozónak meg kell tennie – mi, akik itt maradtunk –, nem is tudjuk, milyen nehéz. Anyukám azt mondta: hosszú és sötét az út, amely előtte áll, s ki tudja, mi is van a végén? Az utolsó napokban többször is belepillantott ebbe a sötétségbe.

Ők már megjárták, végigjárták. Mi pedig itt maradtunk fájdalmunkkal és hiányukkal.

Engedd el, mondjuk egymásnak, ezekben a helyzetekben.

Az elengedés is kemény folyamat – de ennél sokkal nehezebb annak feldolgozása, miként is ment el szerettünk. És, persze, a tépelődés, a kétségek – mit, hogyan és egyáltalán kellett volna-e másként tennünk.

Édesanyám elvesztésének módja életem legnagyobb traumája és fájdalma. Elengedtem, tudtam, hogy járnia kell az útját, nem kötöm magamhoz, nem kötöm ide, de napi imáimban ott van, hogy amellett, hogy követi az útját segítői támogatásával és áldásával – csak annyira, amennyire ez őt nem akadályozza, s oly mértékben és módon, amennyire emellett lehet –, maradjon velem. És tudom, hogy itt van, szívemben lakozik, soha el nem múló hiámyával.

Mindenkinek, aki elment, köszönjük meg, hogy RÉSZE VOLT AZ ÉLETÜNKNEK, SORSUNKNAK, s többé tette az létünket. A HÁLA velünk marad és kíséri Őket az útjukon.

Ámen.

dr. Varju Márta

alapító főszerkesztő