90. szám

Annyi mindent vártunk már az életünkben.

Vártuk az iskolát, az első napot, vártuk a karácsony vaníliás illatát, az ajándékokat. Vártuk, hogy végre felnőhessünk, hogy magunk irányítsuk az életünket (és senki ne szóljon aztán bele, hogy mit teszünk!).

Vártuk az első szerelmes ölelést, azt, hogy megérkezzen végre Ő…

Aztán vártuk, hogy végre túllegyünk az érettségin, a felvételin, vártuk az első egyetemi napot… A diplomaosztást, az első munkahely első napját…

Várakozásról várakozásra, várakozástól várakozásig lépkedtünk előre életünkben. Mindig vártunk valamire. Csak a jóra? Vagy ott volt a jövőbeli rossz bekövetkezésétől való félelem is? Sokáig mindez egyszerű „kis” félelmekkel kapcsolódott össze: nem jön el, nem jön meg, nem vesznek fel, felmoondanak, nem vesz el, nem sikerül…

Visszanézve milyen kicsinek tűnnek félelemteli várakozásaink, s milyen naivnak a „jóra” való áhitozásunk..

Mintegy 5 éve robbant be az életünkbe a COVID – és nem sokkal ez után a háború. És jöttek azok az érzések, melyeket addig soha nem éltünk meg. És jöttek a veszteségek, amelyekkel addig soha nem találkoztunk.

Az idősebbek átélt életeseményeikre emlékezve sóhajtottak fel: igen, volt már ilyen, volt már ez. Láttuk a mindeddig mélyben lappangó félelmet felbukkanni tekintetükben. Mert ők már megélték az ennél még sokkal rosszabbat is… Ők tudták, tudják, hogy nincs határ. Nincsa határa a szenvedésnek, a gonoszságnak, a kegyetlenségnek.

Mindentudó emlékezetük ott lapul bennünk is, sejtjeinkben hordozzuk emlékeiket.

Óvjon Bennünket az Ég. És óvjuk mi is szeretteinket, önmagunkat, világunkat.

Csillapítsuk magunk körül a féktelen-esztelen uszítókat.

Legyen béke már. Legyen végre már.