92. szám

Hol van a határ? Hol találjuk meg, és mióta él bennünk az az igény hogy keressük ezen –  életünk alapját jelentő – minőségeket?

Kezdhetjük a legelején, egészen távolról, amikor eldöntöttük, hogy megérkezünk újra a már többször megjárt dimenzióba. Felveszünk magunkra újra egy testet, beletöltjük lelkünket, átszínezzük érzelmeinkkel és mindazzal a tapasztalattal, melyeket az előző megtestesüléseinkből hoztunk magunkkal. Leginkább amegoldatlan feladatok befejezetlen ügyeit, a kitűzött és le nem zárt tanulnivalók maradványait.

Nekiindulunk újra. És lehet, hogy már nem először, vagy már nem is másodszor. Amikor kiválasztottuk azt a két generációs vonalat, melynek kereszteződésében meg akarunk érkezni – alaposan végignézzük, alkalmas lesz-e vajon nagy feladatunk teljesítéséhez? Lesz-e elég nagy kihívás, lesz-e kellően sok akadály, mely előttünk áll? Hiszen, ha csak semmiség, akkor, hol is a feladat? Kicsivel nem kezdünk…

Tehát, ha megfelelőnek tűnik a két generációs vonal – és már tudjuk Szonditól hogy mindkettőben ott vannak ugyanazok a megoldandó feladat-elemek (tapasztalatom szerint, egyikben nyilvánvalóan, a másikban rejtetten, bujkálva) –, indulhatunk az útra. Talán, ekkor még nem merül fel bennünk a bizalom és a biztonság kérdése, problémája, mintha ez az egész gondolatkör a földi léthez kapcsolódna.

Hiszen a következő nagy kihívás a beágyazódás, a hetedik nap stressze, milyen lesz az, aki befogad bennünket, aki vár, aki testével átölel és kilenc hónapon keresztül (jobb esetben) táplál, épít, védelmez. És, amennyiben beágyazódás, ott vár bennünket a folyamat végén a születés a következő etap kezdete. És végig ott van a biztonság, és a bizalom problémája… ki vár bennünket? Mennyire, mivel? Szeretettel? Gondoskodással?

És pont erre a bizalomra, erre a biztonságra vágytunk? Megtaláltuk? És, hányszor fogunk még visszatérni ehhez a kiinduló ponthoz: ki ad nekem, mi ad nekem stabilitást biztonságot, középpontot az életben? Kit keresek, mit keresek…