Szoktuk azt mondani év végén, hogy csak rosszabb ne legyen… Hát, az lett. Sokkal rosszabb. Kibe-mibe kapaszkodjunk?
Mondtam sokat, hogy már a COVID-évekre is úgy emlékszünk vissza, mint a „boldog békeidőkre”… – ki gondolta volna?
A Covid volt a felkészítő? Aztán jött a háború, az eszement őrült pusztítás – azt gondoltuk, ilyet ember újra nem… De igen.
De ember valójában? Az, aki pusztít, öl, lélektelenül?
Azt látom, tapasztalom, hogy a működés-létezés minden szintjén ott vannak a „pusztítók”, az ártó lények. Lehet, egy lelketlen orvos, egy szívtelen ápoló, egy kegyetlen hivatalnok, egy lelkiismeretlen csaló szerelő stb. Régebben nem láttam, hogy ez a gonoszság ennyire a felszínre jött volna. És igen, nincsen számukra büntetés ebben a dimenzióban. Ezért nem félnek. Elmegy a fodrászhoz, befesteti haját kilencszínre a baltával faragott arca körül, majd érzéketlenül lenyom egy-két lelket a „ledobón” – nincsen visszatartó erő. A gonoszság tör fel a mélyből és itatja át létezésünket. És azok, akik méltósággal, tisztességgel és tisztán élték eddig az életüket, mintha kilépni vágyódnának.
Hogyan tudnánk itt tartani őket? És, van-e jogunk hozzá?
Tudjuk, a döntés kié-kié. De olyan nehéz a hiányt megélni.
Hogyan folytassuk? Mi ad reményt? Ki ad és mi ad erőt számunkra? Honnan tudjuk, hogy érdemes? Védtelenségünkben mi adhat védelmet?
Csak egy, szerintem, ha erősen zárjuk közösségünket, támogatjuk, erősítjük egymást. Szív a szívhez, lélek a lélekhez. Már, akinek van ilyen.

dr. Varju Márta
alapító főszerkesztő