Faluról származom. Ez meghatározza a világhoz való hozzáállásomat, környezetemmel való kapcsolatomat. 

Több, mint negyven éve Budán lakunk, egy társasházban. Ha van, aki emlékszik még az társasházkezelős időkre, tudja, hogy az IKV végezte az állami tulajdonban álló lakóépületek kezelését. A bennlakó bérlő (ez volt a szocialista idők jellemző lakhatása, a bérlakás), még a vízcsapot sem csináltatta meg, várta, hogy majd ?állambácsi? megteszi ezt. Nem érezte magáénak igazán sem a lakást – szűkebb környezetét -, sem a tágabbat, a lépcsőházat, a padlást-pincét. S még távolabbra, az utcát sem… az országról ne is beszéljünk. Ez a szemlélet akkor sem változott, amikor a bérlakások magántulajdonná váltak.

Úgy gondolom, hogy a szocializmus egyik legnagyobb bűne az volt, hogy kinevelte az emberekből a környezet megbecsülését. Elvette a magántulajdon támogatottságát, elvette a felelősséget a környezetért, nem adott más morált helyette. Szociális szinten az állam-állampolgár kapcsolatában a felnőtt-felnőtt kapcsolódás helyett ? hogy tranzakcioanalitikus fogalommal éljek ?, szülő-gyerek viszonylatot épített fel. A felelőtlenség és a felelősségre vonhatóság morbid elegyében éltünk. Megszilárdult a ?nem az enyém, mi közöm
hozzá? hozzáállás, és ez egész társadalomban szinte általánossá vált.
Vidéken más volt a helyzet. A magántulajdon megmaradt ? nem is szerette a párt -, saját házat, portát építeni törekedtek az emberek;
virágzott a kaláka, egymást segítve húzták fel a házakat; ki a kőművesmunkához értett, ki a villanyszereléshez, a nők végezték általában a segédmunkát, talicskázták az építőanyagot, keverték a betont. A két kezem munkája ? mondták az emberek.
A felelősség más alapon nyugodott, meg is szólták azt, aki nem gondozta a kertjét, akinek szemetes volt a járdája. Még ott volt a hagyománya annak, hogy tavasszal a jóravaló asszony nagytakarított, s kívül-belül bemeszelte a házat. Még az is, aki nyomorult volt, igyekezett tőle telhetően eleget tenni a külső és belső elvárássá vált mintának. Anyukám gyakran emlegeti azt a beteges, elesett szegényasszonyt, akinek férje hosszú évek óta ágybanfekvő beteg volt, de minden tavasszal ő is rendbetette kicsiny házát, és büszkén mondta nagymamámnak: olyan szépen bemeszeltem, pedig szegény uram is ott feküdt az ágyban… (azaz kipakolni nem tudott, de körbemeszelte az ágyban fekvőt).
Mindenki tehetségéhez mérten ? azaz: amennyire tudja, amennyire csak meg tudja tenni… Igen. Ez az igyekezet, a gondosság, a figyelem hiányzik ma. Hogy érdekeljen az, ami körülöttem van, hogy legyen igényem arra, hogy tisztaság és rend vegyen körül. Ne mocskoljam be, ne szemeteljem el a világot.
Bizony, Anyukámnak (kilencvenedik éves) az a természetes, hogy körbesöpri a házat, hogy kimeszeli a pincét ? a mi pincénk hófehér ?, na nem a pincerekesz, hanem a hatalmas ház alatti teljes pince; hogy letakarítja a padlást, hogy az udvart rendbehozattuk, minden évben körbemeszeljük, most festettük le a folyosó rácsait…
Mert nem az a lényeges, hogy mi a saját, és mi a közös tulajdon,
hanem az, hogy mindez a mi környezetünk, mi élünk benne. Rólunk szól mindaz, ami körülöttünk van. S ez nem csak a lakásra, a folyosóra, a házra, az utcára érvényes, hanem a városra, az országra, és a világra is.

dr. Varju Márta alapító főszerkesztő