Jelen világunkban eligazodni nem könnyű dolog. Barátságok szakadnak szét, családtagok viaskodnak egymással. Ami közös bennünk az, hogy valamennyiünket foglalkoztatnak az események. Azt is, aki próbálja érzésteleníteni magát, függetlenedni a történésektől – tv, rádió, újság mellőzésével.
Ha végiggondolom az elmúlt hónapokat, azt látom, tapasztalom, hogy nagy utat tettem meg.
Változtam. Észreveszek más dolgokat, mint eddig, egyik járdáról a másikra is átmegyek, sőt a két járda között az úttesten
is próbálok közlekedni – igencsak figyelnem kell, mert nem mindig dudál az, aki a kerekei alá akar gyűrni.
A hatások igen érdekesek. Tanfolyami hallgatóimmal beszélgettünk a minap, szinte mindenki rémálmokról számolt be. Van, aki azt álmodta, hogy háborúban harcolt, és édesapja halálát kellett megélnie; van, aki kamionos apjának történeteitől borzadt el. A családokban régi események, régi történetek, minták élednek fel. Nagyszülők, szülők emlékeit hordozzuk magunkban, nyugtalanság, félelem, és a bizonyosság: ide születtünk, mert itt van dolgunk.
Ez a föld sok mindent látott, ez a HAZA sokat megélt, sokat kibírt. Ez a NEMZET túlélt tatárt, túlélt törököt, megélt éhínséget, pusztító járványokat, Dózsa népe nem tört meg, csak meghajlott kissé. Voltak itt németek, voltak oroszok – s mi mégis itt vagyunk.
Évszázadok katonái a generációs vonalunkban. Asszonyok az egri várfalon – tréfásan (vagy nem?) mondtam hallgatóinknak: kíváncsi lennék, hányan voltunk előző életünkben ott, együtt,Dobó mellett? Mert erősek vagyunk. Erős nők. Magunkban hordozzuk kitartó, kőkemény parasztas – szonyok energiáját, szívósságát, ott van bennünk anyáink, nagyanyáink, dédanyáink ereje.
Kedves, aranyos, mosolygós kineziológus hallgatólány mondta: nem mehetünk el. Ha kell, küzdeni fogunk, mert ez a hazánk.
Adja az Isten, hogy ne jöjjön a baj. De, mint minden történésnek, a tapasztalata, a hozama már ott van; olyan érzések, érzelmek, minőségek megélése, melyet soha nem gondoltunk. Nem gondoltuk, hogy ennyire ott van, bennünk van a hazaszeretet; hogy
ott bujkál bennünk a mély összetartozás, az idetartozás érzése, a felelősség; az, hogy az én-nél mennyivel több a mi.
Hogy van olyan, lehet olyan, amikor nem én vagyok a fontos, hanem valami más minőség, valami magasztos, ami ott van a szívünkben…
dr. Varju Márta