… a Szentmisén a pap Krisztus békéjét kéri a résztvevőkre, s a válasz a liturgia szerint: és a te lelkeddel!
Kevés ennél szebb mondatunk lehet egymás-hoz és önmagunkhoz.
Tudjuk, különösen azok, akik filozófiával, alternatív gyógymódokkal, módszerekkel fog-lalkoznak, hogy valóban mennyire is igaz a hermészi üzenet: ahogy fenn, úgy lenn, ahogy kinn, úgy benn.
Zűrzavaros a világ, tele gyűlölködéssel, feszültséggel, indulattal. Sokszor behúz, beránt bennünket, ha felháborító dolgokat tapasz-talunk, ha igazságtalanságot látunk, ha provokálnak bennünket, ha beszivárog hozzánk az erőszak, az agresszó, az árulás. A média, a kö-zösségi oldalak, a mindennapi beszélgetések csatornáján beáramlik elménkbe, terünkbe, otthonunkba.
Tapasztaljuk az óvodában, az iskolában, a közértben, a közle-kedésben. A türelem szinte eltűnt, robbanásszerű indulatkitörések, a másik megsemmisítésének célja. Behozták hozzánk? Vagy ott van bennünk is? És miért is tudnak bennünket ennyire provokálni? Miért vagyunk ily mértékben sérülékenyek, robbanthatóak? Miféle vékony tojáshéj fed csak bennünket?
Belső biztonságunk ennyire kevés lenne? Miért is nem tudunk nyugodtan lereagálni helyzeteket? Milyen húrokat pendít meg ben-nünk a történés?
Csak mikrokozmoszunkban, kisebb életterünkben jelentke-zik? Tudjuk, hogy nem, ott van az országunkban, a nagyvilágban is. Minden szinten ott vannak a bomlasztók, ott a tudatlanok, s ott az irigyek, a belső ellenség is. S mind pusztít. Belülről rág vagy kívülről próbál pusztítani.
Mi van itt? Mi történik? Hiszen tudjuk, az emberek jók. Vagy nem? Ki játszik velünk? Külső ellenség? Manipuláció áldozatai va-gyunk? Vagy belső elégedetlenségünk, békétlenségünk hozza létre mindazt, ami történik velünk, körülöttünk?
Biztos vagyok benne, hogy minden igaz. Valamennyi állítás.
S mi a teendő? Kivándorolni? De hová? Utolér bennünket, bárhol is vagyunk. Önmagunkból nem tudunk kilépni, magunkat nem tudjuk elhagyni.
Tekintsük próbatételnek, feladatnak, avagy intő jelnek és jelzés-nek mindazt, amit tapasztalunk. Igen, tapasztalunk, olyat tanulunk most, amit soha nem volt alkalmunk. Másokról és önmagunkról. Most előtűnik minden, ami eddig leplezett volt, ami eddig megbújt a mélyben. A negédesből pusztító lesz, a szendéből agresszív, a bátor-talan hőssé válik, a gyenge erőre kap.
Az én generációm vagy kisgyermekként, vagy egyáltalán nem élte meg ’56-ot, az utolsó pusztítást. Ám gondoljuk végig, mi min-dent megéltek apáink, anyáink, nagyszüleink, dédszüleink. Tették, amit tenni kellett. Éltek, amikor élhetetlennek tűnt a világ, éltek, ami-kor sokan haltak – próbáltak emberek maradni az embertelenségben.
Teremtsünk békét magunkban, a mi kis világunkban, ott, ahol vagyunk. Ajándékozzunk meg másokat – és önmagunkat – mosoly-lyal, érintéssel, öleléssel. Nincs más út. Ha az élet a cél.
és a te lelkeddel…