Mintha valami hatalmas tehertől szabadultunk volna fel. Végre elmúlt. Túl vagyunk rajta. Fellélegeztünk.
Igen, más lesz. Könnyebb. És tisztán éreztem, hogy valami megváltozott. Mintha feltisztult volna az ég, könnyebbé vált a
lét, érezhető lett, hogy valami új kezdődött. Igen. Sok jövendölés, látomás, üzenet szólt arról, hogy a régi elmúlik. Arról
is, hogy mi is, vele együtt. Levelekben, személyesen, sokan kérdezték, higgyenek-e a keringő bajlós híreknek?
Kétségem nem volt, nem lesz „világvége”. Olyan sok hasonló jövendölést átéltem már. Emlékszem, egyetemista koromban arról szóltak a hírek, a Gellért-hegy belecsúszik a Dunába. Többen szervezték a tragédia előrejelzett időpontjára a vidéki menekülési útvonalat, izgatottan tervezték a teendőket. Persze, nem történt semmi.
Igen, tudom, gyakran volt, hogy nem hittek a jövendölésnek, s ez pusztulásba vezetett. De semmiféle rossz érzésem nem volt, nem éreztem a halál előérzetét.
Ám azt éreztem, hogy valami más lesz. Valamit letehetünk. És igen, már január első hetében érezhető volt a „légkör” változása. Könnyebb lett, lebegőssé vált a lét.
Történt azóta is, ami nehéz, és mégis, mintha más szinten folyna a változás.
Aki már elment, könnyebben ment el. Aki itt maradt, befogadóbb lett a gyógyulás iránt.
S mi lehet a dolgunk, a feladtunk? Hogyan tudunk élni azzal a lehetőséggel, adománnyal, ami most megnyílt számunkra?
Nyissuk ki szívünket. Ne csak nézzük, lássuk is a világot, annak minden szépségével, tüneményével együtt. Vegyük észre az értéket mindennapjainkban, köszönjük meg, hogy részesei lehetünk, érezzük az Áldást mindabban, amit megélünk itt, ezen a Föld nevű Bolygón.
dr. Varju Márta