Ki ne küzdött volna életében már azzal, hogy képtelen volt tisztán látni egy adott helyzetben, hezitált a megfelelo döntés meghozatalában, avagy nem ismerte fel, melyik út lenne számára hasznos. Tudjuk, hogy belülrol mennyire nehéz minden összetevojével együtt látni azt, miben is vagyunk, s milyen nehéz az optimális döntést meghozatalához szükséges távolságra kilépni
a helyzetből.
Sokszor azt sem látjuk, hogy számunkra milyen elhatározásnak milyen következményei vannak, érzelmeink elhomályosítják tisztánlátásunkat, s a szituációban érdekelt felek szándékai is rejtve maradnak. Konfiktushelyzetek hálózzák be életünket. Generációs gondok a családban, gondok a párkapcsolatban, a privát élet problémái; a munkával, munkahellyel, kollégákkal, fonökkel-beosztottakkal összefüggo vitás helyzetek, döntési kon$iktusok. Még egy vásárlás alkalmával is milyen nehéz érdekeinket a megfelelo módon képviselni!
Nem tanították meg nekünk, hogyan viselkedjünk a kon$iktushelyzetekben, nem tanították meg azt, hogyan képviseljük megfeleloen az érdekeinket. Vagy visszavonulót fújva megalázkodunk, s átadjuk a teret a másiknak, az erosebbnek (tunonek), vagy indulataink
elborítják agyunkat, s kitör belolünk az agresszió. Milyen jó lenne, ha tudnánk élni a megfelelo önérvényesítéssel, ha képesek lennénk saját érdekeink képviseletére úgy, hogy közben nem sértjük mások érdekeit, a szükséges mértékig &gyelembe vesszük azt.
Azt tanították nekünk, hogy csúnya dolog, ha magunkat elotérbe helyezzük, ha saját érdekeink mentén cselekszünk. Milyen önzo vagy, ez nem szép dolog! – hallottuk már gyermekkorunkban az intést. Az önérvényesíto felnottre pedig gyorsan rásüthetik az egoista
bélyegét. S olvassuk, halljuk a pláza-ezotériában olyan divatos megfogalmazásokat arról, hogy valakinek túl nagy az egója, lekezelo, lekicsinylo ítéleteket azzal az emberrel kapcsolatban, aki meg akarja élni saját szükségleteit, érdekeit, megvalósítani önmagát: nagyon
dolgozik benne az ego!

Hálistennek! Nagy baj, ha az embernek nem muködik megfeleloen az ego-ja, bizony az már komoly orvosi esetnek is számíthat, akinek személyiségszerkezete megborult, s képtelen saját érdekeinek védelmére.
Igen, látnunk kell ön-érdekeinket, fel kell ismernünk azt, hogy milyen úton kell haladnunk, meghunyászkodás és önfeladás nélkül. És bizony ehhez hozzátartozik azoknak a helyzeteknek a felismerése, melyben kihasználva, használva éltünk. Lépjünk arra az
útra, mely valóban a mienk. Álljunk meg, és nézzünk körül. Valóban a helyemen vagyok?
Valóban ez az én utam? Vagy lehetséges, hogy egy másik ember útján vagyok, s nyakamban hordozom ot, nem is a saját érdekeim vezérelnek, vezetnek, hanem azon az úton megyek, amelyik az övé?
Nem kellene már végre ledobnunk a terheket, s kihúzni magunkat, (mennyivel könynyebb!), s rápillantanunk az életünkre?
Igen, nem könnyu magunkat képviselni, amikor annyi mindenkire voltunk tekintettel: a család érdeke, a gyerekek miatt viselt kapcsolati terhek, az egzisztenciális függoségek miatt elturt kiszolgáltatottság, az érzés, hogy „tartozom neki annyival, hogy”….
Hol is voltam én eddig? Ki élte az én életemet? Egyáltalán élte valaki az életemet?
Ne feledjük: azzal, hogy átvesszük másnak a terheit – feladva sokszor önmagunkat –, nem segítjük az o személyiségfejlodését, s nem segítjük spirituális fejlodését sem. Nem éli meg azt, amit meg kellene élnie, nem teljesíti feladatait, nem tapasztal, nem lát, nem hall,
nem cselekszik. Mi tesszük mindezt helyette. Igen, de mindez a tapasztalat nem szolgálja a mi feladat-teljesítésünket, önmegvalósításunkat, hiszen nekünk ahhoz mást kellene látnunk, hallanunk, éreznünk és tapasztalnunk.
Pillants körbe, tavasz van!, feléled a világ, kezdd el te is!
dr. Varju Márta