Gyakran találkozunk azzal a jelenséggel, hogy egy arra „érdemtelen” ember „eluralja” életünket. Gondolatainkat lefoglalja, azon töprengünk, mit mondott, mit tett, és mi hogyan reagáltunk, biztosan másként kellett volna, és ha igen, akkor… Képtelenek vagyunk mással foglalkozni, mindig befurakodik elménkbe.
Nem vesszük észre, hogy ezzel lényegében átadjuk neki az életünk feletti irányítást. Sokszor látom, hogy a több évtizede elvált házaspár valamelyik tagja (általában a nő) az eltelt hosszú idő ellenére is változatlan indulattal beszél volt párjáról, sérelmei ugyanolyan élőek, mint valaha. És tudjuk, ha foglalt a hely, akkor nem tud másik személy belépni az életébe.
Az idő általában nem segít a feldolgozásban, nem mindig gyógyítja be a sebeket. Más lehet a megoldás. Talán szemléletváltásra van szükség. Másként tekinteni az akkori (avagy jelenlegi) szereplőre, arra, aki hatalmas helyet foglal(t) el az életünkben.
Bármilyen nehéz, de köszönjük meg neki, hogy jelen volt és tanított bennünket (ne feledjük az örök igazságot: a negatív mester is mester), és engedjük útjára. Ezzel képesek lehetünk a valódi helyére állítani, arra a térre beszabályozni a szerepét, mely valóban „megilleti” őt, s elengedését követően a hiányt már könnyebben tudjuk kezelni.
Ez segít abban, hogy rádöbbenjünk arra, hogy bizony, életünk adott szereplője attól lett „nagy ember”, hogy mi a magasba emeltük. S az erőlködésben elfelejtettük, hogy mi tettük őt életünk főszereplőjévé.
Nehéz folyamat, hogy helyére tegyünk mindenkit, aki fontos szerepet játszik az életünkben, de meg kell tennünk, ha előbbre akarunk jutni. Lehet, hogy tagadjuk azt, hogy „annyira fontos” lenne, ám, ha ott motoszkál mindig a fejünkben, beférkőzik gondolatainkba, élő az érzelem vele kapcsolatban – bizony még mindig főszereplőként van jelen.
Amekkora tere van bárkinek gondolatainkban, akkora helyet foglal el életünkben, s oly mértékben irányít bennünket. Vegyük vissza újra az irányítást, vegyük kezünkbe újra az életünket.
S ezután jól fontoljuk meg, kinek, mekkora szerepet adunk, s azt is, hagyjuk-e, hogy az legyen, aki ő valójában. Ne teremtsünk óriást/angyalt/ördögöt – azt lássuk, aki ténylegesen ott van velünk. Ez segít abban, hogy mi is önmagunk lehessünk újra.