Elvárások csapdájába születünk. Még fel sem tárul előttünk a Nagyvilág, még nem találkozott Apa és Anya a különleges alkalom során – az a két különös lény, kiket magunknak tanítónak választottunk, hogy örömmel-gyötrelemmel vezessük egymást az életen, először ők fogva kezünket, majd mi fogjuk az ő kezüket –, de máris pulzáló, követelő kívánságok, parancsolatok érkeztek felénk:
Fiúnak kell lennie – hiszen az első gyerek fiú, ez maga a férfi dicsősége, micsoda dolog lánygyereket csinálni/szülni erre a világra?
Igen, meg kell mutatnom az anyósomnak, az apósomnak, a páromnak, hogy igenis, képes vagyok arra hogy megfoganjon bennem a gyermek, hogy fiút szüljek… Igenis képes vagyok arra, hogy egészséges gyereket szüljek… Igenis képes vagyok arra, hogy kihordjam, hogy világra hozzam… Itt van már egy (kettő, három…) lány, nem teheti a sors, hogy ismét lány szülessen!!! S ott, a mélyben, amikor már bimbódzó magzattá váltunk, éreztük hallottuk a mondatokat. Muszáj ennek megszületni? Hiszen itt vagyok én már a gyereküknek?
Minek kell nekik egy másik? Én nem vagyok elég, nem vagyok elég jó? És aztán velem mi lesz? Ha jön egy másik, engem kiraknak? Jobb lenne, ha nem is jönne ide… Olyan jó lenne, már, ha lenne testvérem. Ő biztosan meg fog engem védeni… s nem leszek már olyam egyedül…Biztosan erős lesz és bátor… Vajon okos lesz, szép lesz? Olyan lesz, akire büszke lehetek? A párom elégedett lesz
vele (velem???) Továbbviszi majd, amit mi elkezdtünk? Továbbviszi majd, amit én nem tudtam elkezdeni sem? Neki lesz arra tehetsége? Lesz ereje, hogy kiemelkedjen? Lesz ereje ahhoz, hogy tekintélyes emberré váljon? Hogy megvalósítsa önmagát?
Erősebb, gyengébb, elhalkuló és felerősödő, türelmetlenül bökdöső és kitartóan zaklató, körülölelő és szinte csak simogató, sejtszinten beépülő. Énné váló, vagy ellenállást kiváltó sok-sok kívánalom. Melyik is legyek, legyek az, akivé ő akar tenni, ha nem, akkor ki is vagyok én? Májusi Konferenciánkon körbejárjuk, hogy vajon Kinek az élete, kinek az életét is éljük? Gyermekként, felnőttként, nőként és férfiként, segítségre vágyóként és terapeutaként…
S talán addig is, iránytűként:
Én teszem az én dolgomat, te pedig teszed a te dolgodat.
Én nem azért vagyok ezen a világon, hogy a te elvárásaidnak eleget tegyek.
És te nem azért vagy ezen a világon, hogy az enyémeknek eleget tegyél.
Te te vagy, és én én vagyok, s ha mi véletlenül egymásra találunk, az csodálatos.
Ha nem, akkor nincs mit tenni.
Fritz Perls: Gestalt ima