Közhelyszerű megállapítás, hogy értékvesztett társadalomban élünk. A sehonnan jöttem – sehová tartok kilátástalansága, a gyökértelenség néz ránk a mindennapokban, s az ünneptelenségben egyaránt. Reménytelen kiürült arcok, mosolytalanság vesz körül a „nagyvilágban” bennünket.
Amikor a kisgyerek lerajzol egy fát, szinte mindig gyökeret rajzol hozzá (s ha nem, akkor bizony oka van annak). Pedig nem látott még ilyet. Nem látott kiásott fát, a mély gödörben szanaszét kapaszkodó, kusza, vastagabb-vékonyabb „földi ágakat”.Mégis rajzol olyat, amit csak belső látásával észlel, a közös tudásban ott lévőt. Ő még tudja, ő még látja, hogy a fa csak akkor él, akkor van, ha van gyökere is.
A felső ágazat visszatükrözője az alsó, amint fenn, úgy lenn, egyik nem lehet a másik nélkül.
Ám hiába van gyökér, ha fenn nincs semmi, ha elpusztul, vagy levágják a folytatást; ha élettelen, gondolattalan, hiábavaló. S hiába van szépen ágazó lombozat, ha nincs mihez kapaszkodni, hamar elpusztul. Nincs egyik a másik nélkül. Hiába építjük magunkat a jelenben, fenn, ha nem nézünk vissza azokra, akiknek folytatása vagyunk, elfelejtjük, honnan jöttünk.
Virginia Satir, egyik „példaképem”, a rendszeralkotó családterapeuta, a II. világháború alatt kötött gyors, tipikus háborús házasságot, párhétnyi ismeretség után. A fiú ment a frontra, ő pedig hamarosan a kórházba. Életmentő műtét következett, méhen kívüli terhesség, soha többé nem lehetett gyermeke. Hazatérő ifjú férjével 7 év után szétváltak, majd második férjével örökbe fogadtak 2 felnőtt lányt. Igen, felnőtt lányt. S bár ez a második házasság is válással végződött, Virginia és 2 lánya között a bensőséges kapcsolat fennmaradt egészen haláláig. Ez az új család vette körül akkor is, amikor eltávozott az élők sorából.
Példamutató történet a mai ember számára. Igen, sokszor nehéz, van, amikor lehetetlen a gyökereket megtartani. Nehéz felvenni azokkal a kapcsolatot, akik nem vágynak a megőrzésre. De bármikor, képesek vagyunk magunk építeni egy családot. Képesek vagyunk megtalálni azt a közeget, ahol adhatunk, ahol alkothatunk emberi kapcsolatokat, ahol megélhetjük az összetartozás semmivel sem hasonlítható érzését. Mert az ember kihívások között éli életét. Ha a nehézségeknek nem tud megfelelni, elveszetté válik. Ha igen, akkor képes újabb és újabb feladatok teljesítésével a jövőt, önmagát építeni. S honnan szerezhetjük ehhez az erőforrásokat? Kapcsolatainkból. Emberi összetalálkozásainkból, szeretetforrásainkból.
Ha nem látjuk a honnan-t, nem lesz igazán hová.
Mi is lehet életünk teljességének titka? Talán életünk alapvető két területén való elégedettségünk: alkotunk egyfelől, létrehozunk valamit, önmegvalósítunk -, másfelől képesek vagyunk szeretetet adni és kapni egy másik dimenzióban, a magánélet terén.
„Egy ügy iránti szolgálatban vagy egy személy iránti szeretetben az ember önmagát teljesíti ki. Minél inkább feloldódik a feladatában, minél odaadóbb a partnerével szemben, annál inkább ember, annál inkább lesz önmaga. Önmagát megvalósítani tehát igazán csak abban a mértékben képes, amennyire megfeledkezik önmagáról és túllép önmagán.” (Victor Frankl, 1996.)
dr. Varju Márta