Nehéz kérdés, nehéz válasz.
Ha spirituálisan szemléljük, akkor azt mondom, csak és kizárólag önmagunkért vagyunk felelősek.
Tanulófolyamatukat vennénk el, ha átvállalnánk az életük fölötti felelősséget. Ha mi intézzük dolgaikat, felmentve őket a tennivalók alól, a döntéseket mi hozzuk helyettük, mi viseljük tetteik következményeit, vajon ki fog tanulni mindabból, ami megtörtént?
Hát ők biztosan nem. El tudjuk-e engedni a kezüket, képesek vagyunk-e kissé hátrább állni, s onnan szemlélni a történéseket, s ellenállni annak a vágyunknak, hogy odaugorjunk, s „megmentsük” őket?
Hagyjuk-e tanulni a gyermeket? Hogy maga élje meg, mi történik, ha valamit így tesz, s mi akkor, amikor mást? Hogy vannak következmények, s van olyan, hogy fáj? Hagyjuk-e elesni, hagyjuk-e sérülni (minden értelemben), vagy ezt is magunk akarjuk átvállalni tőle?
Nagyon sokat dolgozom gyerekekkel. Számtalan esetben látom, hogy a szülő minden kellemetlen tapasztalattól meg akarja óvni gyermekét. „Lesz még ideje szenvedni, jöhet még sok rossz az életében, amikor én majd nem leszek mellette, legalább most
ne kelljen megélnie ezeket!” S az agyon óvott, vagy szabadjára engedett gyerekből keserves élményekkel küzdő serdülő válik. Hiszen az óvoda, majd az iskola nem fogja óvni, a többi gyerek nem fogja kímélni, része lesz sértésben, bántásban, verbálisan, sőt akár fizikailag is. S az a gyermek, aki nem tanul meg megküzdeni a külvilág hatásaival, védtelen lesz mindezekkel szemben. S még rosszabb, ha „anyámasszony katonája” válik belőle, ez még inkább provokáló lehet az agresszív külvilág számára.
Bánthatóvá lesz. S ezeket a sérelmeket nehéz feldolgozni. Sok szülő hajlamos arra is, hogy a gyermek kezébe adja a döntés, a választás lehetőségét életének ügyeiben. Eldöntheti, akar-e sportolni, iskolát váltani, stb. Jó tapasztalás volt számomra, amikor egy húszéves fiú szemrehányóan azt mondta a szüleinek: „Miért nem erőltettétek, hogy sportoljak? Ti voltatok a felnőttek, igazán lehettetek
volna erőszakosabbak velem, most itt vagyok kövéren, nektek köszönhetem, hagytátok, hogy eltunyuljak…”
Akkor hol is a felelősség határa? Nagyon fontos, hogy hagyjuk meg a gyereknek a választás szabadságát. Dönthessen önállóan. De ez a választás keretek között történjen, s a kereteket a szülő szabja meg. Legyen döntési lehetősége abban, hogy A vagy B utca felől menjen az iskolába, abban, hogy a kék vagy zöld ruháját akarja-e felvenni, hogy rántottát akar reggelire, vagy tükörtojást, avagy szendvicset.
De ne adjuk át neki azokban az ügyekben a döntési lehetőséget (és terhet!), melyeknek elbírálására nekünk van elég tudásunk, tapasztalatunk, s amelyek átadása túl nagy terhet róna rá, s melyeknek jövője szempontjából döntő következménye lehet.
Előfordul, hogy a gyereknek iskolai problémái vannak, adott esetben egy tanár (nem írom, hogy pedagógus) pikkel rá, igazságtalan vele, avagy az iskola szellemisége nem megfelelő (versenyistálló, a gyerekek hajszoltak, igen erős a megfelelési kényszer).
A szülő látja, hogy a gyermeke küszködik, hogy reggelenként gyomorgörccsel indul az iskolába, de kérdésére, hogy „akarsz-e másik iskolába átmenni?”, a gyerek azt válaszolja, hogy „nem”, mert itt vannak a barátai. Mi felnőttek tudjuk, hogy kereshetünk számára egy olyan iskolát, mely követelményrendszerében, légkörében megfelelőbb, hogy ott sikeresebb, elégedettebb, és nyugodtabb lenne, de mégis hagyjuk, hogy ő döntsön, tisztán érzelmi alapon, a barátság miatt. (Bár mi tudjuk, hogy ott is kialakulnának új barátságok.) Sokszor azzal indokoljuk döntésünket, hogy tanulja meg azt a gyerek, hogy nem szaladunk el a nehézségek elől. Igen, ez igaz, de vajon egy súlycsoport – adott esetben – egy verbálisan bántalmazó osztályfőnök és egy nyolcéves gyerek?
Nehéz döntések. Megadni a választás szabadságát, s nem elvenni a tapasztalás, a tanulás szükségét. Hol is a határ?
dr. Varju Márta