Látni vagy nem látni

Nagyon nehéz kérdés – és most igen sok nehéz kérdés van az életünkben. Elvárjuk a felelősségteljes viselkedést, ugyanakkor „döngetnek” a neten a „ne pánikolj” csoportok, ezoterikus, alélt, „csak pozitívan!!!” kommentek; számos ismerősöm írja, hogy „jaj, én nem is nézem már a híreket, nem olvasok újságot, ne húzzon le”. 

Nagyon nehéz kérdés – és most igen sok nehéz kérdés van az életünkben. Elvárjuk a felelősségteljes viselkedést, ugyanakkor „döngetnek” a neten a „ne pánikolj” csoportok, ezoterikus, alélt, „csak pozitívan!!!” kommentek; számos ismerősöm írja, hogy „jaj, én nem is nézem már a híreket, nem olvasok újságot, ne húzzon le”.  Nade, mit akarsz? Lilán lebegni ebben a helyzetben, behunyt szemmel és befogott füllel belesétálva a semmibe – avagy tisztán, tudatosan látni a helyzetet (már, amilyen szinten engedik és képesek vagyunk rá)?  Több, mint 30 éve tanítom (mert ez a családi hitrendszerem is, ebbe nőttem bele), hogy akkor tudod összeszedni az energiádat, erődet, ha tisztában vagy azzal, mi is az, ami ott áll a másik oldalon. Ha nem látod az „ellenséget”, a feladatot, a kihívást, akkor, bekötött szemmel (maximum), árnyékboxolásra vagy képes.  Azt tanultam mestereimtől (Szabó Lajos Atya, Ferencsik István, Szőke Lajos), hogy a betegek legyenek tisztában azzal, mi is a betegségük, s erről az alapról indulva építsük fel a stratégiát és a taktikát a gyógyulásra.  És, sajnos, nekem, az ebben az élethelyzetben bipolarizálódó életszemlélettel kapcsolatban mindig, eszembe jut a második világháború és előzménye, a deportálások kora. Amikor a világ nagy része behunyta a szemét, nem akarta látni sem, bele sem akart gondolni abba, ami történik; bezárta a kaput, beterelte a gyerekeket, amikor a szomszéd családot elvitték, amikor az utcán vonultak sárga csillaggal. Tudjuk, ez mennyire így volt. És sokan úgy gondolták, hogy „azok” biztosan valami rosszat tettek, megérdemlik azt, ami velük történik. Nem akarták látni a vagonokat, a meneteket, hallani a sortüzet a Duna felől… Mi, legalább mi, ne kövessük el újra ezt a hibát, a „homokba dugom a fejemet”, „ne is lássam, hogy valami rossz történik, nem tartozik rám, én csak úgy itt vagyok, de nem érint az egész, semmi közöm hozzá….” megéléseket. MIT VÁRSZ? Örömet, boldogságot? Laza könnyed megélést? EBBEN a helyzetben??? Ha nem vállalod a dolgok valós megélését, a valódi TUDATOSSÁGOT, akkor hiába áhítozol a spirituális magasságokba, sose fogod elérni.  IGEN, FÁJ. Az a dolga, hogy fájjon. Mit tanítasz a gyerekednek? Hunyja be a szemét? Hogyan lesz akkor ereje az élethez? Vagyunk sokan, aki TUDNI akarjuk, hogy mi történik velünk, körülöttünk; vagyunk, akik nem akarjuk HÁRÍTANI a világ történéseit. Ha tudom, miben vagyok, akkor leszek képes onnan elrugaszkodni. Igen, nehéz, igen, fáj – de MOST, ez az életünk. dr. Varju Márta alapító főszerkesztő

dr. Varju Márta alapító főszerkesztő