Az utóbbi napokban sok kliensem, ismerősöm kesergett hasonló élethelyzetén. Valamen�nyien meglehetősen önvezető, erős nők, életük fonalát kezükben tartják, s nemcsak saját életük fölötti felelősséget viselik, hanem hordják a „rájuk bízottakét”, s azokét is, akiknek sorsát magukra vették.
Nem könnyű helyzet: erős nőnek lenni, s vágyni arra, hogy néha, egyszer, csak egy kicsit gyengék lehessünk.
Igen, magam is ismerem ezt a helyzetet (ugye nem is kell említenem, hogy első gyerek és lány vagyok –ismerjük a szindrómát!).
Tehát a kesergés, elkeseredés oka az, hogy a férfi, aki a nő mellett áll, bizony nem áll a helyzet magaslatán. A férfi, az erős nő mellett, általában gyenge. Átadja a dolgok intézésének terhét, a család igazgatásának ügyeit, s sokszor még az anyagi felelősséget is a párjának.
Nemritkán ezek a férfiak lassabbnak, kényelmesebbnek tűnnek, s minél inkább pörög a nő, annál lassúbb a férfi. (Ismerjük ezt a gyerekeknél is: amelyik anyuka gyors, annak gyermeke gyakran lassú, s minél inkább pörög az anyuka, hogy beindítsa gyermekét, annál lassabb a gyerek, hiszen tudat alatt le akarja lassítani az anyját).
Tehát a férfi.
Akinek élete a nő vállán. Aki soha nem lehet elég jó, hiszen soha nem érheti utol a nőt.
Mi akkor a vonzás titka?
Egyrészt az erős nőtől a férfiak általában visszarettennek (feladat, uraim, feladat), másrészt a gyengébb férfi mögött valószínűleg egy erős anyuka állt, s a férfi ezt a mintát keresi, bár egész életében ellenállt ennek. A nőnek talán kényelmesebb a harc nélküli kapcsolat, nem kell vívni az elsőbbségért, a döntésekért, a szabadságért.
Mintha egymás kiegészítői lennének. Ámde a nő, azért mégis vágyik arra, hogy letehesse azt a terhet. Hogy legyen mellette egy nagy, erős férfiember, akinek vállára hajtva fejét, átengedheti magát az irányításnak, gondoskodásnak.
De Hölgyeim, valljuk be, szívünkre tett kézzel: mennyi ideig bírnánk ki? Mikor merülne fel, mennyi idő után a szükség, hogy újra a kezünkbe vegyük a dolgokat? Mikor kezdene berzenkedni ellenállásunk a kész helyzettel szemben?
Úgy gondolom, rövidesen.
Fogadjuk el, hogy egy párkapcsolatban kell egy domináns fél. S ha ez a fél a nő, akkor tegye ő a dolgát, a férfi pedig fogadja el ezt a helyzetet. Mert nem vezet jóra, ha a gyengébb férfi némi kompenzációs indíttatással megpróbálja megleckéztetni az erős nőt. Érzelmi zsarolással, kicsinyes agresszióval, de akár mártíromsággal, depressziós befordulással.
Legyen béke, tegye mindenki a dolgát, aki vezetni tud, az vezessen, aki képes az anyagi biztonságot megteremteni, az tegye azt, aki pedig hátország tud lenni, támogató közeg, az ottlét, az ezzel segítse a családot.
Nem az a fontos, ki melyik poszton áll, az a fontos, hogy menjen a szekér. A közös.
dr. Varju Márta