Száguld az idő. Alig múlt el az Új Háború évfordulója, s máris kezdődött egy újabb, s ki tudja, mi is vár ránk…
Mintha, ott fenn, a magasban, azon munkálkodnának sötét erők, hogy számunkra nem felismerhető célok érdekében elpusztítsák világunkat.
Ember embernek farkasa? Igen. És ember világnak farkasa is, ember Földünknek farkasa is. De szabad-e ezt a kifejezést használnunk erre a gonosz szándékra? Semmiképp. A farkas nemes vadállat, nem kegyetlen, szadista gyilkos, tele rossz szándékkal és ördögi erővel.
Nem állatias ez az új világrend, nem, az állatvilágnak ehhez semmi köze. Ez nagyon is emberi.
Régen az, hogy emberi, azt jelentette, hogy nemeslelkű, humánus, jószándékú. Mára a tartalom, mintha elszállt volna mögüle… Ami eddig emberi volt, az már nincs is? Elmúlt a humánum? A jószándék ismeretlen lenne?
Miért engedjük? Miért hagyjuk? Nem értem.
Mindent IS szabad már megtenni velünk?
Már indoklás sincs. Már nem hangoztatnak (álnok és hazug módon használt) álnemes eszméket, melyek mögé elbújhat a gonosz.
Már nem. Az ördög lassan már valós pofáját mutatja felénk. Hiszen oly mindegy? Hiszen ezt is tűrjük?
Hogyan kezdjünk mások lenni? Hogyan legyünk olyanok, mint régen? A régi önmagunk…?
Ne helyeseld, ha bántják a hazádat.
Ne állj az mellé, aki gyalázza nemzeted.
Ne támogasd azt, ki az esendőket még inkább nyomorba taszítja.
Ne értsd meg azokat, akik a pusztítást hirdetik.
Ne vállald azokkal az egységet, akik kirekesztenek bárkit is közülünk.
Kezdd ott, hogy nem helyesled, nem lájkolod, nem küldesz energiát a támogatására. Hogy közvetlen környezetedben őrzöd a békét és békességet.
Hogy ember maradsz, tudod, abban a régi értelemben. Nemes, jószívű, támogató és szeretetteljes.
Önmagad. Valóban.