Becsöngettek, újrakezdés, visszacsöppenni a rendbe, a kötelességbe.
Ugyanakkor ősz van, lassan nyakunkon a tél, az elmúlás, lezárás, visszatekintés ideje.
Mi van velünk? Hol is tartunk? Lezárunk, vagy újrakezdünk? Mi ez a belső nyugtalanság,
keressük a helyünket? Hol a rendünk, amihez csatlakoznánk? Van rend? Kié vajon?
Kell-e saját, csak a magunké? Honnan érezzük azt, hogy ez a sín, ez az út, ez a vonat a miénk?
Lépni kellene? Mozdulni, de nem látjuk az irányt? Kezdjünk el befelé figyelni, hallgatni arra a kis belső hangra.
Ha diszkomfortérzetünk támad, ha nem érezzük magunkat jól a bőrünkben, ha kényelmetlen, mint a szűk ruha, szúr, mint a gyapjú – biztosak lehetünk benne, hogy nem vagyunk a helyünkön.
Másra szabták, másnak készült. Nem a mienk az, amiben vagyunk, nem azt viseljük, amit hordoznunk kellene.
Ne féljünk a változástól. Nem mozdulni a legrosszabb megoldás. A mozdulat energiája terelhető, iránya változtatható, a lendület segít a korrekcióban. Állva, beletespedve az idegen erők által körénk font mocsárban, keressük meg azt az ágat, mely lehet, hogy alkalmatlannak tűnik, talán kiszáradt, élettelen, vékonykának látszik – arra mégis jó lesz, hogy kimozdítson bennünket.
Ne feledjük el, a mozgás, a mozdulat, a megmozdulás a legfontosabb lépés a változásban.
És ez a legnehezebb. Ha olyan élethelyzetben vagyunk, mely nagy döntést igényelne (válni-nem válni, költözni-nem költözni, felmondani-maradni, stb.), s rettegünk attól, hogy rossz döntést hozunk, tegyünk ártalmatlannak tűnő mozdulatokat. Olyanokat, melyekről senki sem gondolná (mi sem), hogy elindít valamit. Menjünk el (a nők jól ismerik ennek varázslatos hatását) fodrászhoz, kozmetikushoz, egy wellness hétvégére, vásároljunk ruhát, nézelődjünk a városban, menjünk színházba, moziba, találkozzunk rég nem látott barátainkkal, ismerőseinkkel, menjünk vissza abba a városba, látogassunk el arra a vidékre, ahol régen nem jártunk.
Lehet, hogy találkozni fogunk egy rég nem látott emberrel, azzal, aki mást várt az élettől, másfelé indult volna, más álmok, más vágyak töltötték be lelkét, máshová tört volna előre – önmagunkkal.
Szánjuk rá az időt, beszélgessünk el vele.
Ott vagyunk, ahol ő remélte lenni? Azok vagyunk? S milyen ez a másik…
El kell-e indulnunk, azt megkeresni?
dr. Varju Márta