Régi angol közmondás, hogy minden család szekrényében ott lapul egy csontváz, mely bármikor kizuhanhat. A titkok, melyekről már régesrég senki nem beszél (olvasd Szondy Lipót zseniális könyveit!), ott lapulnak a mélyben. Szinte várva arra, hogy egyszercsak, valaki, kinyissa azt a bizonyos „ajtót”.
Képzeld el, hogy kínos rend a lakásban, sehol egy porszem, a napsugár hanyattesik a kövezeten, csillog-villog minden, sehol egy odadobott kardigán, egy lerugott papucs – minden a helyén.
Ám, ha röntgenszemed lenne, látnád, hogy minden szekrény zsúfolásig tömve holmikkal, szinte feszítik a bútorok falait – robbanás előtti állapot; nehogy megmozdítsd, kinyisd résnyire, mert kiömlik, s talán maga alá is temet a töméntelen betárolt tárgy, kacat.
Ha a fizikai világ szintjén maradunk, mennyi a látszat, és milyen a mély? Mi van a fürdőkád alatt? A mester mondja: mit érdekli kezicsókolom, hogy kavics, tégladarab, használt papírzsebkendő, sóder, cement, avagy bármi is van ott, ki látja azt, hát be lesz falazva!!!
Általában lájtos műsorok képezik nálam a háttérzajt esténként, Fine Living, Spektrum, stb. A lakásfelújítással foglalkozó műsorok a legérdekesebbek. Amiben 3 nap alatt csodát tesznek, avagy teljes felújítás 5 hét alatt. Amerikai, kanadai sorozatok. Mindent beburkolnak, eltüntetnek, gipszkartonnal befedik a falakat, felrakják a konyhaszekrényeket, majd kifestenek (!). És senkit sem érdekel, hogy mi is a valóság, hogy mi van a csilivili külső mögött, hogy a mélyben rohad minden.
És ezt bizony könnyedén levetíthetem a társadalom szintjére. Hiszen ez Amerika, kifelé keep smiling, senki nem látja-nem tudja-nem akarja tudni, mi is van a burkolat mögött. És az a lényeg, hogy mi is látszik kifelé, milyen a sugárzott kép. Ha elég erős, és elég presszió van mögötte, és 24 órás a nyomatás, majd úgyis ott terem végül Amerika kapitány, és megmenti a világot –, csak azt ne lássa senki, hogy mi van a mélyben: fájdalom, szomorúság, szenvedés, titkok.
Persze ez az egész világra jellemző. Kicsiben és nagyban, mikro- és makrokörnyezetben, az egyén, a család, a társadalom szintjén.
Ahogy az egyedi ember nem szeret szembenézni kínjaival, tehetetlenségével, döntésképtelenségével, avagy gyávaságával -, úgy a társadalom is képtelen arra, hogy rálásson szegényeire, szégyeneire, bűneire.
Dehát, mit is tehetünk mi, a saját szintünkön? Ne fessük le a szekrényt, mielőtt kitakarítottuk volna, ne mázoljunk rá a mocsokra, ne falazzunk be szemetet – csempézzünk a beépített fürdőkád alatt-körül is -, ne takarjuk el függönnyel azt, amit nem akarunk látni.
Mert lelki szemeink vigyázóan látják azt is, amit a tudat nem akar, s tudjuk akkor is, ha nem akarjuk, hogy mi van a mélyben.
S h a lelkünk szekrényében kinyitjuk az ajtót, a kizuhant „kacatokra” pillantsunk rá, adjuk meg nekik a kellő tiszteletet, s vagy szépen kimosva-vasalva-hajtogatva tegyük helyükre, vagy búcsúzzunk el tőlük méltósággal.
Hozzánk tartoztak, de már elég. Engedd el, már nincs rá szükséged. Nem része új házadnak, új világodnak.
Ne építs romra házat. Temetőre sem.
dr. Varju Márta