• Nincsenek termékek a kosárban.
33-1

Talán Te is sokszor hallhattad már: neked könnyű, te bírod! Igen. Te bírod, rád lehet tenni, te feldolgozod, te megbirkózol vele.
Ezt mondják a munkahelyen, hiszen te bírod, te még bennmaradhatsz, te bejöhetsz a hétvégén is, ugye nem okoz gondot még ezt is átvállalni? S ha még gyereked sincs, hát akkor aztán van időd mindenre, ugye? Hiszen nem kell másokról gondoskodnod, igazán átveheted szegény kolléganőd fél munkakörét, mert hát sok a gondja a gyerekekkel, igazán tekintettel lehetsz rá. Ha szóvá mered tenni, megkapod, micsoda egy önző némber, biztosan ezért nincs gyereke sem…
És ha vannak gyerekeid, akkor: te meg tudod csinálni ezt is, nem probléma ez neked, kisujjadból kirázod, és ugye nem akarsz a gyerekekkel takarózni a munkahelyen???
Te bírod, te kibírod. Ezt mondja a férfi, amikor elhagyja feleségét (tudjuk: aki jóban rosszban mellette állt, bele is kopott rendesen; felnevelte, „kitaníttatta” férjét, feltartotta a feje fölé; emelte, ha egyedül nem bírta magát; főzött-mosott, takarított – hát tudod milyen ez…). Megveregeti barátilag felesége vállát: Neked nincs szükséged másra, te megoldod, de ott van az a másik, a szegény gyenge nő, vele mi is lenne, ha nem őt választaná; a másik, a védtelen, a támaszra szoruló. Aki párás szemekkel néz föl a nagy, erős férfira (ez is megérne egy misét…)
Persze a másik nem akar levenni terhet a férfiről, nem akarja mentesíteni, sőt. S a férj, aki előző házasságában kikímélt ura volt a háznak (felesége fúrt, faragott, szerelt; mesterekkel vesződött), aki mellett lábujjhegyen járt a család (szegény apátok hadd pihenjen, nagyon elfáradt, sokat dolgozott értünk, tudjátok…), aki még azt sem tudta, milyen iskolába és hanyadikba jár a fia – lám, új kapcsolatában főz-mos-takarít, a megszületett ifjú trónörököst ő viszi a bölcsibe; és már megkopott és megfáradt (vajon eszébe ötlik-e néha valamikori jósora?).
Bizony. Így hagyják el azt, aki bírja. Te erős vagy, veled nem lesz baj…
És ez nem a másik nőről szól. Nem. Rólad szól, aki hagytad, hogy tegyék veled, hogy tegyék rád, hogy rád tegyék.
És bizony, ez is bántalmazás. Attól, hogy Te csak befelé fájsz, vagy már oda sem, csak teszed a dolgod, már észre sem véve, hogy nap-mint-nap… s hogy telnek az évek…
Mi is az erős nők álma: annyira szeretnék gyenge nő lenni, annyira szeretném, ha nem nekem kellene mindenütt helytállni, gondoskodni mindenről, állandó készenlétben… Ha néha elengedhetném magam… (Hányszor hallom klienseimtől is!)
Ám meddig tudnánk ezt az érzést elviselni? Meddig lenne komfortos a gyenge nő szerepe? Hát nem sokáig…
Megszoktuk, hogy tesszük. Tesszük a dolgunkat, éppen azt, amit kell, amire szükség van. A munkában, a családban, a gyerekekkel, a szüleinkkel…
Miért is vagyunk erősek? Talán azért, mert mások nem azok? Mert ránk rakják a tennivalókat, ránk teszik? Mert nincs más, aki tegye, mert így egyszerűbb nekik? És mi persze azt láttuk, azt tanultuk, hogy ez dolgunk. Helytállni. Tenni. Megoldani. Ahogy anyánk, ahogy nagyanyánk tette.
Lát-e bennünket igazán az, aki mindezt elfogadja, s természetesnek veszi? Látja-e a férj, hogy feleségének már leszakad a háta a temérdek ing vasalása közben? Látja-e a gyerek, hogy anyu szinte már alvajáróként támolyogva, de átnézi még az iskola-táskáját, benne van-e minden? Látja-e a főnök, hogyan kopik a régen oly lelkes kolléganő?
S miért is tehetik ezt velünk?
Mert hagyjuk. Mert engedjük…
Miért?…
dr. Varju Márta