A kérdés, mely szinte minden embert foglalkoztat, élete valamely szakaszában. Ott van a serdülő
útkeresésében – aki mindent másképp akar, mint a szülei, az „öregek”; megváltani talán a világot, nagyra nőni, kitörni, feltörni. Van, aki a klasszikus életközépi válság során kezdi el kutatni, hová, hová nem, s vajon miért is jutott.
S van, aki soha nem jut el még a kételyhez sem.

Szoktam mondani, hogy lehet a vegetáció szintjén létezni a világban, nincsen azzal baj, de egyszer eljön az idő, amikor szembe kell nézni mindazzal, amit tettünk, avagy nem. Ha máskor nem, akkor a halálunk pillanatában. Elisabeth Kübler-Ross, a híres pszichiáter, aki a „meghalás” ügyeivel foglalkozott (A halál és a hozzá vezető út – Bp, Gondolat kiadó, 1988), kutatásai során azt állapította meg, hogy az embereket az foglalkoztatja akkor, amikor elmennek, hogy mit nem tettek meg. Igen kevés azoknak a száma, akik a megtett dolgokon tépelődtek. Nem a miért úgy, miért így a kérdés, hanem az, miért nem, mit nem.
Nyilván van különbség a tinédzser életcél-kutatása, és a felnőtt visszanézése között. Az egyik az utat keresi, a másik a megtett út értelmét, értékét, és ennek fényében a további irányt kutatja. Mintha az egyik ott állna a hegy lábánál, szeme elé tartva kezét, hogy ne kápráztassa, ne vakítsa el a fény, keresi a kintben az utat, utakat, a lehetőségeket; merre mehetne felfelé, s merre van egyáltalán a cél. A felnőtt megáll a hegyen, megszakítva útját, leül, s visszanéz. Mi az, amit megtett, hová jutott, majd előrenéz, folytassa-e útját arra, merre az eddigi ösvény visz, vagy másik utat keressen-találjon magának.
S persze más visszanézés az, amit az ember a végén tesz – hiszen őelőtte már nincs lehetőség, az útnak vége, már nem folytathatja az eddigit, és nem kezdhet újat. Csak összegezhet, és dönthet. És majd egy másik hegynél, egy másik életben – az eddigi hegyeken tett eddigi útjain szerzett tapasztalatait használva (avagy nem), kezdhet új utat. Vagy egy magasabb szintű, újabb hegy, vagy egy sziklákkal, görgetegekkel, omlásokkal teli nehéz terep vár rá az eddigiektől függően. Ahogy Elisabeth Kübler-Ross mondta: „Az élet nem ér véget, mikor meghalsz. Akkor kezdődik.”
S van, aki nem áll meg az úton, nem összegez, nem pillant vissza, nem néz körül; makacsul hajtja magát, átgázol azokon, akik eléje kerülnek, nem tanul, nincs benne kímélet. Önmaga felé sem. Útja mellett állnak azok, akik jeleznek felé, mutatják, rossz úton jársz!, de ő nem tudja/nem akarja olvasni az üzeneteket, ellenségnek tartja mindazokat, akik jeleznek neki – hiszen útjában
álltak.
Igen. Lehet, hogy ezen az úton az útjában, mert más felé kellene tartania, máshol kellene már tartania!
S ha Téged is elgázolt már az, akinek segíteni akartál, akinek jelezni szerettél volna, aki fontos volt neked, s ezért utat-mutatni akartál neki, ne feledd, az az út nem a te utad. Az övé. Lehet, hogy jeledet figyelmen kívül hagyva útja húszszor hosszabb lesz, és százszor nehezebb; hogy számtalanszor csúszik vissza – de ez, az ő döntése, az ő útja.
Csak ne feledj el kiszállni az útjából, az életéből. Menjen egyedül.
dr. Varju Márta