Új energiák mozognak, zöldül a természet, átfúj bennünket a tavaszi szellő, kisöpörve a téli, nehéz energiákat. Az egyre gyakrabban előbukkanó napsütésben mintha tisztábban látnánk.

Az elengedés ideje.

Sokan mentek el, többen, mint máskor. Statisztikai adatok mutatják, visszaigazolják  a furcsa érzést, igen, nagyon sokan távoztak el… neki az édesanyja, neki a párja, s neki a gyermeke.

Hirtelen felszínre derülő betegségek, pár hónap-pár hét alatti, sokszor nagy szenvedéssel járó, fájdalmas folyamatok. Miért pont most, miért döntöttek így…? Hiszen tudjuk, ha spirituális szemlélettel nézzük, ahogy születésünk sem véletlen dolog, úgy az sem, hogy mikor, és hogyan távozunk ebből a világból.

Sokan mondják, hogy nem bolond az ember, hogy szenvedést mérjen magára, ha kezében van sorsa irányítása. Pedig hát… Mennyi élethelyzet volt életünkben, amikor belementünk olyan kapcsolatba, olyan megélésbe, mely ? éreztük jó előre, de lehessegettük sejtésünket -, csak szenvedést hozott ránk. Persze, ez nem tűnik olyan tragikusnak, hiszen ?csak? a lelkünk fájt. Ám tudjuk, a lélek fájdalma, bár helye nem jelölhető ki a testben, mégis milyen kínzó és keserves.

A sok-sok nehézség, a fájdalom, a lelki kiúttalanság; megoldatlan, kioldhatatlannak tűnő gondok, egymásra rakodva, rákövesednek a testre, s a lélek nem találja már önmagát, az elme elfelejti a szívhez vezető utat. A tekintet csak befelé figyel, a kint már nem vonzza a bentet, s a lélek lassan elhagyja a testet, mely nem jelent immár oltalmat számára.

Szívbemarkoló sorsok. Kicsit vele mész mindegyikkel. Részese vagy a búcsúzásnak, s az elengedés olyan nehéz.

S mit mondhatsz? Legyen béke vele. S legyen béke velünk is, bennünk is. Legyünk képesek arra, hogy tiszteletteljes főhajtással fogadjuk el a döntést, a választást, az eltávozóktól. Legyen könnyű nekik az út. Bízzunk abban, hogy vigyázó szemüket nem veszik le rólunk, s onnan, a messzi, másvilágból szívünkben velünk maradnak.

S köszönjük meg, hogy velünk voltak, hogy voltak nekünk, s mi lehettünk nekik. Folytassuk utunkat – nekünk még dolgunk van itt, sok a teendő, nagy a feladat, van még munka elég. Hagytak ránk azok is, akik már nem folytatják.

Tegyük tehát, amit tennünk kell, legyen velünk a tavasz, a megújulás, a napsütés; melegítse át szívünket-lelkünket a természet – egy színes tulipáncsokor, a földből éppen kikandikáló virág, egy zöldellő ág, egy madár éneke… az Élet maga. Nézzünk körül, s vegyük észre. Ott van körülöttünk, átölel bennünket. Csodálkozzunk rá, ámuljunk szépségén, hiszen megismételhetetlen.

dr. Varju Márta alapító főszerkesztő