Elengedni azt, akire már nincs szükséged, elengedni azt, akihez ezer szállal kötődsz, elengedni azt, aki ezer szállal köt.
Leválni, odébb lépni.Hagyni elmenni. Elindulni. Továbblépni.
Milyen nehéz.
Őrizzük azt, ami szép volt, s bár sokszor átírtuk a történetet, mégis arra a régire emlékezünk.
Szorítjuk, fogjuk, kapaszkodunk.
Szorítanak, fognak, kapaszkodnak belénk.
Sokszoros kötésben éljük életünket.
A szabadság már álmainkban sem közelít felénk.
Nem emlékszünk már arra, amikor gyermekkorunkban a vonat ablakából kihajolva, arcunkat a szélbe tartva azt éreztük, nem fontos hová, csak a most, s ennek soha nem lesz vége. Boldogan nevettünk bele a végtelenbe. Nem voltunk benn, ott kinn voltunk, valami egészen más dimenzióban. A fülke távol volt, a doboz nem zárt be. Szabadok voltunk.
Amikor visszahúzódtunk az ablakból, megtérve a kötöttségbe, a célszerű utazás korlátaihoz, a határok közé, a világ másik oldala zárt körbe. A feladatok, a kötelesség, a közeg, Ahová tartoztunk.
De néha, amikor nagyon elfárad a lelked, s legszívesebben kiszállnál a vonatból, álmaidban, hogy vágyalakban megélve szabadság infúzióban fürdesse lelked, átéled újra, hogy kihajolsz a vonatból, arcodat a szélbe tartva.
Kérlek, engedd meg magadnak az életet. Ne csak álmaidban éld.
Engedd meg magadnaka szabadságot, a lélek-zetet, az önfeledt mosolyt, a hitet, a reményt.
Engedd el azt, akinek mennie kell, engedd el azt, aki már nem hozzád tartozik, engedd el azt, aki menni akar.
S a kötés lehullván neked is könnyebb lesz. Már nem kell kötnöd, már nem kell fognod. Szabad leszel. Lelked megpihen a szorításokból szabadulva.
Szárnyalj, emelkedj fel a magasba.
Nehéz bánat-felelősség-kötés-bűntudat-zsarolás-hiúság-bosszúvágy – mind menjenek el. Ünnepeld meg könnyűségedet.
Az Ünnep estéjén tarts számvetést, kit-mit kell elengedned. Nézz fel a csillagos égre, s érezd, hogy a valamikori kisgyerek még mindig ott van, a vonat ablakából kihajolva, arcát a szélbe hajtva – a végtelenbe utazik.
dr. Varju Márta